Nyúzó Gáspár Fazekas Tájház

Bevezető

Hazai népművészetünk a XVIII. században szakadt ki a korábban minden réteg ízlését kielégítő, egységesebb, csak anyagának a díszítettségének gazdagságában eltérő művészetből. Ekkorra erősödtek meg azok a társadalmi és gazdasági feltételek, melyek hatására a történeti stílusokat követő művészet fokozatosan kettévált egy városi ízlésű, nyugati irányzatokat követő és egy attól elmaradó, hangsúlyozottan népi irányzatra. Ez utóbbit nevezzük a népművészet új, paraszti stílusának. A parasztság anyagi helyzetében a Mária Terézia-féle úrbérrendezés (1771), a napóleoni háborúk gabona- és gyapjúkonjuktúrájának hatására jelentős változás állt be. A kedvező lehetőségek a kereskedelembe könnyebben bekapcsolódó országrészeken éreztették először hatásukat. Az Alföldön a XVIII-XIX. század fordulóján már jól látható a mozgékonyabb parasztság, a paraszti életkörülmények között élő kisnemesség anyagi gazdagodása. A korabeli jobbágyi viszonyok a termelés jelentősebb bővítését nem tették lehetővé, így a megnövekedett paraszti vásárlóerőt elsősorban a fogyasztás kötötte le. Nagyobb lakóházakat építettek, drágább és reprezentatívabb ünnepi és használati tárgyakat, viseleti darabokat szereztek be. A megnagyobbodott lakóház egyik helyiségét, a vidékenként eltérő elnevezésű tisztaszobát csak alkalmilag használták, ezt képzett mesteremberek termékeivel (festett bútor, kerámia) rendezték be. Díszítésére nagy gondot fordítottak, hiszen ez volt a tere az egyházi és családi ünnepségeknek is. Gyűjteményeink értékes népművészeti darabjai nagyrészt innen kerültek ki. Készítőik részben céhes mesteremberek (asztalosok, fazekasok, takácsok), részben falusi specialisták (szövők, faragók, hímzők) voltak.

Az Alföld fazekas népművészete

A XVIII. század végétől az Alföldön több népi használatra termelő fazekasközpont működött: Hódmezővásárhely, Debrecen, Miskolc, Eger, Mezőcsát, Szentes, Mezőtúr, Tiszafüred, ahol részben céhkereten belül, részben céhen kívüli kontárként - ilyen központ volt Tiszafüred is - dolgoztak a fazekasok. A több fazekast foglalkoztató, kiterjedt vásárlókörzettel rendelkező központok (Debrecen, Miskolc, Hódmezővásárhely) voltak a magasabb technikai tudást igénylő mázazás és a divatos formák és díszítmények közvetítői. Az északi központok fehér vagy vörös alapszínű edényeiket ólommázzal vonták be, díszítményeiket általában írókával festették fel. Ezek a központok a hódoltságkor hagyományait folytatták, míg a nagy déli központ, Vásárhely karcolt díszű zöld- vagy sárgamázas edényeivel, mázfoltokból kialakított díszítményeivel és a többsoros, hullámvonalú fésűstechnikával déli, török hatást is közvetített. Tiszafüred fazekasstílusára a közelebb fekvő északi központok hatottak.
A tiszafüredi mázas kerámia fejlődését a datált darabok alapján 1828-tól tudjuk nyomon követni. Ezt megelőzően is éltek fazekasok a kis mezővárosban, de az újkori leletek alapján vörösre vagy feketére égetett, mázolatlan edényeket (tálakat, korsókat, kantákat, köcsögöket, szilkéket) készítettek. Az ilyen edények gyártásával a későbbiekben sem hagytak fel, s a XIX. század második felében is szép számmal dolgoztak itt olyan mesterek, akik sohasem készítettek mázas edényt.
A mázazás és a máz alatti díszítmények a múlt század elején Miskolcról és Egerből áttelepült fazekasok, illetve az ezekben a helységekben és Debrecenben tanuló füredi fazekasinasok és legények révén terjedt el. Tiszafüred alapstílusát tehát Miskolc, Debrecen és Eger alakította ki. Az edények alapszíne vörös, zöld, fehér és sötétbarna volt, írókás díszítésük is a sárgával kiegészülve hasonló színezésű volt. A fazekastermékek felületét színtelen ólom-, sárga vas- vagy zöld rézoxidmáz borította. Alatta dús, írókás növényi ornamentika, pont, vonal és hullámvonal variációiból összeálló stílizált díszítmények és körzővel szerkesztett rozetták, elvétve madár díszlett.
A tiszafüredi fazekasság stílusának kialakításában a betelepült fazekasok (Fitzere János, Nemes Paál Ferenc, Nagy Antal, Otrokótsy Károly) mellett helyi fazekasdinasztiák is szerepet játszottak. Ilyen dinasztia volt a Katona Nagyoké is. Műhelyükben készült az első olyan alföldi miskakancsó, mely feliratában a gyártó műhely nevét is feltüntette (1841). Ennek a dinasztiának egyik tagja, az időszakosan a jeles mezőcsáti mester, Rajczy Mihály műhelyében dolgozó Katona Nagy Mihály (1821-1855) volt. Feliratos edényein magát ifjú Nagy Mihálynak nevezte, és több csáti eredetű írókás és karcolt ornamentikát honosított meg. Az új díszítmények hamar népszerűvé váltak, s a karcolásos technikát egyre több fazekas vette át. A XIX. század második felében Tiszafüreden a fazekasok számának ugrásszerű növekedése egyértelműen termékeik keresettségére utalt.
A kereslet csúcspontja - a múlt század utolsó harmada - a népművészet stílusváltozásával esett egybe. A színezés hangsúlyozottabbá, a minták zsúfoltabbá váltak. Színskálájukat az addig nem használt kék színnel egészítették ki, a díszítményekben pedig más fazekasközpontok - pl. Gyöngyös - mintakincsének egyes elemeit is átvették. Erre az időszakra Tiszafüred az Alföld második legnagyobb tálasközpontjává nőtte ki magát. 14-15 műhely évi nyolc- kilencszeri égetéssel ontotta a kelendő, csipkézett szélű tálakat, tányérokat. Igen kedvelt termékük volt a pálinka tartására szolgáló, kisbutykosnak nevezett pálinkásbutella és a huszárt megjelenítő borosedény, a miskakancsó. Készítettek szilkét, komaszilkét, bödönöket, fazekakat és köcsögöket, a változatos vásárfiák sorában pedig perselyt, játékedényeket, gyufa-, fűszer-, só- és dohánytartót.
Tiszafüred az Alföld legegységesebb és legegyénibb stílusú fazekasközpontja volt, mely Mezőcsáttal együtt a hódoltságkori kerámia legszebb hagyományait folytatta. Stílusának egységét a fazekasdinasztiák vérségi és házassági kapcsolatai is garantálták; a leszármazottak kisgyermek kortól a fazekasságba nevelődtek. A XIX. században pl. a Katona Nagy-család 21 tagja folytatta ezt a mesterséget. Közülük többen a fazekasművészet kiemelkedő egyéniségeivé váltak. A múlt században a Juhász- és a Bezerédi Varga-családban is több generáció foglalkozott a cserépedények égetésével. Mellettük a XIX. század második felében kétgenerációs fazekascsaládokkal is találkozunk, közéjük tartozik Cs. Kiss Mihály (fiai: Lajos és József), Bodó Mihály (fia: Zsigmond) és Nyúzó Gáspár (fia: Gáspár). A század utolsó negyedében olyan fazekasok is munkába álltak, akik a mesterséget már nem örökítették tovább: Simon István, Bozsó Lajos, Márki István, Végh József, Pap Sándor, Tóth Imre, Mezei György, Király Gábor, Dózsa András, Bari János, Balla György. Működésük már a fazekasság hanyatlásának idejére esett.
A XIX. század végén Magyarországon a paraszti vásárlók ízlése megváltozott. Cserépedények helyett a fehér alapszínű, kissé harsány színezésű gyári keménycserepet vásárolták, ünnepeiken és lakásuk díszítésére ezt használták. A fazekasok a tetszetős és olcsóbb gyári árukkal nem tudtak versenyezni. A háztartások cserépedény szükséglete is csökkent, mely a lakóházak tüzelőberendezésének megváltozásával, illetve a fémből készített főző- és tárolóedények elterjedésével függött össze. A cserépedények ára rövid idő alatt harmadára csökkent. Egyre több fazekas hagyott fel foglalkozásával, s a XX. század első harmadára Tiszafüreden a fazekasság fokozatosan elhalt.
A mezőváros és a falu ízlésváltozásával nagyjából egyszerre a városokban ellentétes ízlésirányzat jött létre; felébredt az addig alig értékelt népművészet iránti érdeklődés. A népművészet még alkotó mesterei ettől kezdve főként városi igényeket elégítettek ki. Ez a megváltozott igény hívta életre a napjainkban virágjában lévő népi iparművészetet, melynek kialakításában 1927-től a régi tiszafüredi motívumokkal dolgozó karcagi Kántor Sándor úttörő szerepet játszott. Az ő, majd tanítványai, köztük a Tiszafüreden műhelyt nyitó Szűcs Imrének keze nyomán éledtek újjá a XIX. századi mesterek, köztük Nyúzó Gáspárnak és fiának művészi alkotásai.

A fazekasház története

A tájház Tiszafüreden a Malom u. 12. szám alatt található, melyet Országos Műemléki Felügyelőség 1975-ben népi műemlékké nyilvánította. A tájházat 1977-1978-ban újították fel az Országos Műemléki Felügyelőség, a Közép-Tiszai Intéző Bizottság és a tiszafüredi Nagyközségi Tanács támogatásával. A ház a falu régi településmagvában épült. Ezt a falurészt a XIX. század elejétől a századfordulóig építették be zugos utcahálózattal, viszonylag nagy telkekkel és gazdasági udvarokkal.
A Malom utcai ház az utolsó, műemléki szempontból is értékes, pontosan azonosítható XIX. századi fazekasház, melynek lakói a Nyúzó-fazekasok voltak. Megvásárlásának és berendezésének az volt a célja, hogy eredeti környezetében mutassák be a félparaszti sorban élő fazekasmesterek élet- és munkakörülményeit, emléket állítva ezzel a híres tiszafüredi fazekasságnak.
A telek az idősebb Nyúzó Gáspár fiatalon elhúnyt első feleségéé, Kiss Juliannáé volt. Tiszafüreden a házakat 1852-ben számokkal látták el. A mai Malom utca 12 ekkor a 195-ös számú ház volt. Itt született a fiatalabb Nyúzó Gáspár, az első házasságából származó egyetlen gyermek, aki a házat a beltelekkel együtt örökölte. A lakóház építési idejét a XIX. század közepére, vastag falai, bélelt ablaknyílásai alapján még ennél korábbra, 1830 körülre is tehetjük. Építője Kiss Julianna apja lehetett, aki telkesjobbágy volt. Fenyődeszka borítású vértelkét későbbi átépítéssel kaphatta. A családi emlékek a ház építési idejét nem őrizték meg, de a helyi hagyomány szerint 1830 körül Józsa Gyuri, a város országszerte ismert tréfás földesura itt osztott ki új telket jobbágyainak.
A fiatalabb Nyúzó-fazekas lánya, Ilona mindig úgy mesélte gyermekeinek, hogy ez nagyon öreg ház, minden testvére itt született. A bejáratnál levő, de 1990-ben kivágott nagy diófát pedig éppen az ő születése (1892) feletti örömében ültette az apja. Ugyancsak ő mesélte, hogy nagyapja, az idősebb fazekasmester is itt lakott, majd elöregedve, kiköltözött a szőlőbe.
A ház hagyományos alaprajzú, három osztatú (középen pitvar, két oldalán szoba és műhely), fával borított vértelekkel, kettős, klasszicista oszlopokkal épült, tetejét nád borítja. Szerkezeti rajza az évek során alig változott. A ház műhely felőli végén még egy helyiség volt, melyet a fazekasok raktárnak használtak, de 1950 körül megrongálódott és lebontották. A ház megvételekor, a ház előtti oszlopsor fölött egy közel 6 méter hosszú gerenda nyúlt túl, jelezve az épület egykori folytatására. Ez a házrész korábban kamra is lehetett.
A házba a pitvaron keresztül lehetett bemenni, mely korábban szabadkéményes volt A szabadkéményt 1919 előtt padlásolták le. A bejárattól balra a padlásfeljárót alakították ki. A pitvarból jobbra, az utca felé nyílt a szoba, két ablaka az utcára, egy pedig az udvarra nézett. A pitvarból balra a műhely nyílt. Ezt csak egy udvarra néző ablak világította meg. A műhely hátsó falán egy kis elhúzható ablak volt, itt adogatták ki az égetésre vagy raktározásra előkészített edényeket.
Mindkét helyiségben az átlagosnál nagyobb méretű szögletes sifonkemence volt, melyet a cserépedények szárításakor úgy használtak, hogy deszkapolcokkal építettek körbe. A kemencéket a pitvarból fűtötték. A szobai kemence még áll, ajtó melletti oldalán kis beépített tűzhelyet alakítottak ki. A műhely kemencéjét 1930 körül lebontották, itt csak a beépített tűzhely maradt meg. A lakást a Nyúzó-család több generáción át gondosan megőrzött bútordarabjaival rendezték be. Legrégibb darabja egy 1830 körül készült későbarokk almárium, mely az idősebb Nyúzó Gáspár édesanyjának, Orosz Máriának hozományához tartozott. A másik két jeles bútordarab (a konyha korsólócája és a műhely tulipánosládája) Kiss Julianna hozományához tartozva 1861-ben és 1862-ben készült. A láda tiszafüredi asztalosmunka, mely sötét alapszínű, két körmezőbe festett gránátalmás darab. Ugyancsak a műhelyben látható a kék-fekete márványozású, 1856-ban készült falitéka is. A bútorzat többi része - beleértve az egyéb lakberendezési tárgyakat is, - az ifjabb Nyúzó Gáspár, illetve lányának használati tárgyai. Ilyen az egyajtós szekrény, mely a fiatalabb fazekas feleségének hozományaként 1888-ban készült. A hozomány többi része is polgáribb jellegű volt, melyet az magyaráz, hogy a feleség, Kovács Ida módosabb birtokoscsaládból származott. A szobai kemence sutján helyeztük el az ifjabb Nyúzó Gáspárné 1890-ben készült mosósulykát, a komód tetején lévő fazekasmunkákat a férje készítette. Felette családi fotók is láthatók.
A pitvar berendezése igen egyszerű. A bejárati ajtő bal oldalán az almárium, jobb oldalán a korsólóca áll, rajta mázas és mázolatlan korsók. A hátsó falon asztal, két oldalán szék, mellette házi készítésű polc, a stelázsi. Az asztal felett és a kemence nyílásainál a XIX.század végén készült füredi cseréptányérok, tálak. A műhely berendezése rekonstrukció. A fazekaskorongot és a mellette lévő fazekasszerszámokat az 1886-1953 között élt Katona János használta. Polcon száradó egyszer égetett edényeit Szűcs Imre, a Népművészet Mestere még kezdő fazekasként adományozta a múzeum berendezéséhez. A tulipánosláda mellett még családi darab az egyajtós kisszekrény, tetején az ifjabb Nyúzó 1905-ben készített lisztesbödönjével. Az asztalon lévő írókák egyike 1887-ben készült, tulajdonosa az egyik itt dolgozó fazekassegéd, Bozsó Lajos volt.
A házhoz tartozó nagy telekből két nyilasnyit (Tiszafüreden egy nyilas 100 négyszögöl) 1971-ben eladtak. A teleknek ezen a részén álltak a gazdasági melléképületek, ól, istálló, de itt volt - kis különálló épületben - az égetőkemence is. Erre a telekrészre új házat építettek, s a gazdasági rendeltetésű épületekkel együtt az égetőt is elbontották.